Ne haragudj amiért ennyit késtem vele, de itt van, megírtam.! Nem a legjobb, de azért próbáltam arra összpontosítani, hogy cuki, még is érzelmes legyen.!:$
Szeretlek Bogii.!♥
(Ha valaki még olvasná.. attól pls.. véleményt.^^ :D)
Nem szerettél egyedül otthon lenni, de valamiért mindig egymagadban voltál. A szüleid mindig elmentek valahová, téged pedig -, mint eddig soha - nem vittek magukkal. Szórakoztak önfeledten míg a lányuk kitudja, hogy mit csinál. Nem volt barátod, akihez hozzátudtál volna bújni, megcsókolni, s akkor mondani neki, hogy "szeretlek", mikor csak szeretnéd.
Egyedül egy ember állt mindig melletted; Kwon Jiyong. Legjobb barátod volt, már általános iskola óta, viszont, mióta jobban belelendült a zeneipari tevékenységbe, nem nagyon tud veled foglalkozni, s ezért mindig sajnálkozik, hiszen, mikor a szüleid nem voltak Ő volt veled nap hosszakat.
Most épp a szobádban kuksolsz, s olvasol egy könyvet, aminek még a címét sem tudod, csak azért nézegeted a sorokat, hogy teljen az idő, s ne kelljen arra gondolj, hogy egyedül vagy abban a nagy házban. Ki tudja, hogy ki törhet be hozzátok, ki tudja, hogy ki öl meg az éjszaka közepén. Na, ezeket a gondolatokat szeretnéd elfelejteni, de nagyon nem akar sikerülni, így csak nagyot sóhajtasz, majd előveszed telefonod párnád alól. Az első nevet tárcsázod aki a hívásnaplóban van. Hiába nem találkoztok minden nap, azért felhív, érdeklődik felőled, hogy még is mi van veled, hiszen félt. Tudja, hogy milyenek a szüleid.
- Oppa - szipogsz a telefonba.
- Mondjad ________? - hallottad hangján, hogy kicsit megijedt hangod miatt - baj van?
- Nem nincs, csak ... megint egyedül vagyok, és félek... - vallottad be. Előtte semmit nem titkoltál, mindent tudott rólad. Mindig tudtad, hogy mikor kell menjen hozzád, hogy mikor kell segítsen rajtad, s te ezt sajnos nem mindig tudtad viszonozni. Hiszen, ha a szüleid otthon voltak -nagy ritkaság - akkor sehová nem engedtek, főleg nem Jiyong-al. Szerintük egy felkapott kis sztárocska, aki csak leakar fektetni téged, de te hiába magyaráztad nekik, hogy már kiskorod óta ismered. Nem hittek neked.
- Átmenjek? - tette fel az egyszerűnek tűnő kérdést, de tudtad, hogy neki még sem olyan egyszerű.
- Nem szeretném, ha miattam nem végeznél a munkáddal - kissé nehezedre esett kimondani ezeket a szavakat, hiszen vele szerettél volna lenni. Nem mondtad senkinek, de az érzéseid már lassan egy éve mások iránta. Féltél, hogyha elmondod neki, akkor már ő sem lesz melletted. Akkor már tényleg magadba zuhansz, és nem fogsz soha többé kikászálódni a gödörből.~
- Mára már végeztem. Tíz perc és ott vagyok - ezzel kinyomta a készüléket.
Ahogy mondta tíz perccel később már csengettek is, én pedig mint egy lajhár ballagtam le a lépcsőn, s nyitottam ajtót.
- _________ - ölelt meg szorosan.
- Szia...
- Hogy vagy?
- Most már jobban. Kérsz inni valamit?
- Nem köszi, inkább menjünk fel a szobádba.
- Rendben.. - ezzel elindultunk fel, de a lépcső közepénél megállított csuklómnál fogva. Zavartan pillantottam kezünkre, majd arcára - mi a baj?
- Semmi, csak... nem szeretem mikor szomorú vagy..
- Pedig mindig az vagyok. Hozzászokhatnál... - vontam vállat.
- De nem megy. Nem bírom elviselni, hogy mindig ilyen vagy. Nem fogsz magadnak így senkit sem találni, ha egész nap be vagy gubózódva.
- Te is nagyon jól tudod, hogy nem engednek sehová.! - morrantam fel - mellesleg ... aki nekem kéne.. vagy hogy mondjam... az foglalt. Ha nem is az, nem állna le egy olyan lánnyal mint én - fintorodtam el saját magamon.
- Ne beszélj baromságokat. Gyönyörű vagy.
~ Gyönyörű vagy, Gyönyörű vagy, Gyönyörű vagy, Gyönyörű vagy ~ csengett fülemben. Kissé elpirultam, majd letöröltem egy könnycseppet, ami épp akkor buggyant ki. Olyan jól esett, hogy ezt mondta. Nem tudtam felfogni, hogy ő gyönyörűnek tart. Pont Ő, akiért esedezem, akiért szívem már régóta dobog.
- Még csókolózni sem csókolóztál. Itt lenne az ideje ... - cukkolt tovább.
- Nem is fogok, mivel .. mint mondtam, aki nekem tetszik az... ja - nem szerettem volna még egyszer ugyan azt elmondani, úgyhogy inkább ráhagytam a dolgot.
- Ki az az idióta akiről beszélsz?! - hallottam, hogy kissé kiakadt - ha tudod, hogy nem tetszenél neki, akkor mit gondolkozol még rajta. Lépj tovább, vagy csak egyszerűen mondd meg neki, ha még nem tud róla. Lehet, hogy csak te gondolod azt, hogy nem tetszel neki - oktatott ki. Végül is ... lehet,hogy igaza van.
- De ha elmondom. Megsértődsz, és soha többet nem fogsz velem szóba állni.. - indultam meg a lépcsőn, ő pedig utánam.
Bent a szobában levágódtunk az ágyra mind ketten, majd fájdalmasan felsóhajtottam.
- Ki az? - törte meg a csendet újra.
- Hagyjál már... mondtam, ha elmondom .. akko - nem bírtam befejezni, mert szavamba vágott.
- Megsértődsz, és soha többet nem fogsz velem szóba állni - próbált úgy beszélni, mint én, de abból csak egy nyávogás lett.
- Nem is így beszélek - lepődtem meg.
- Majdnem - vont vállat - mért sértődnék meg? mért ne állnék veled szóba? Ilyennek ismersz? - vonta fel szemöldökét. Csak óvatosan megráztam fejem, majd mély levegőt vettem, majd kifújtam azt.
- Rendben. Elmondom - láttam, hogy várja a nevet, de egyerűen nem voltam rá képes. Kezembe vettem mobilom, majd pötyögni kezdtem. Elküldtem az üzenetet. Hallottam, hogy morog egyet, nem tudta, hogy miért kell SMS-ben leírnom. Pedig ezt is megszokhatta volna tőlem, hiszen ilyenkor mindig így írom le a bajaim. Főleg, ha számomra"ciki" a dolog. Az üzenetbe csak ennyit írtam; "TE, Jiyong. Remélem most jó...hogy megtudtad."
Félve néztem rá, de szemei nem utálatot, se semmi mást, csak enyhe döbbenetet, még is csillogást mutatott. Nem mondott semmit, csak hirtelen fölém kerekedett, majd megcsókolt. Szemeim majdnem kiestek helyéről, a tudattól, hogy ő lopta el első csókom, plusz eléggé meglepett. Most ő is így érez vagy csak hirtelen felindulás?
- Ez az SMS nagyon feldobott - szakadt el tőlem. Hirtelen ő is elkezdett pötyögni valamit mobilján, nem sokkal pedig kaptam egy üzenetet. Nevetve nyitottam meg, majd néztem meg, hogy mi az amit szóban lusta volt elmondani; " 사랑해♥! "
Könnyeim akaratom ellenére is kibuggyantak, majd mosolyogva néztem fel rá.
- Én már régebb óta.. - mondtam durcásan, de erre egy újabb csók volt a válasz.~
The end.~
Szeretlek Bogii.!♥
(Ha valaki még olvasná.. attól pls.. véleményt.^^ :D)
Nem szerettél egyedül otthon lenni, de valamiért mindig egymagadban voltál. A szüleid mindig elmentek valahová, téged pedig -, mint eddig soha - nem vittek magukkal. Szórakoztak önfeledten míg a lányuk kitudja, hogy mit csinál. Nem volt barátod, akihez hozzátudtál volna bújni, megcsókolni, s akkor mondani neki, hogy "szeretlek", mikor csak szeretnéd.
Egyedül egy ember állt mindig melletted; Kwon Jiyong. Legjobb barátod volt, már általános iskola óta, viszont, mióta jobban belelendült a zeneipari tevékenységbe, nem nagyon tud veled foglalkozni, s ezért mindig sajnálkozik, hiszen, mikor a szüleid nem voltak Ő volt veled nap hosszakat.
Most épp a szobádban kuksolsz, s olvasol egy könyvet, aminek még a címét sem tudod, csak azért nézegeted a sorokat, hogy teljen az idő, s ne kelljen arra gondolj, hogy egyedül vagy abban a nagy házban. Ki tudja, hogy ki törhet be hozzátok, ki tudja, hogy ki öl meg az éjszaka közepén. Na, ezeket a gondolatokat szeretnéd elfelejteni, de nagyon nem akar sikerülni, így csak nagyot sóhajtasz, majd előveszed telefonod párnád alól. Az első nevet tárcsázod aki a hívásnaplóban van. Hiába nem találkoztok minden nap, azért felhív, érdeklődik felőled, hogy még is mi van veled, hiszen félt. Tudja, hogy milyenek a szüleid.
- Oppa - szipogsz a telefonba.
- Mondjad ________? - hallottad hangján, hogy kicsit megijedt hangod miatt - baj van?
- Nem nincs, csak ... megint egyedül vagyok, és félek... - vallottad be. Előtte semmit nem titkoltál, mindent tudott rólad. Mindig tudtad, hogy mikor kell menjen hozzád, hogy mikor kell segítsen rajtad, s te ezt sajnos nem mindig tudtad viszonozni. Hiszen, ha a szüleid otthon voltak -nagy ritkaság - akkor sehová nem engedtek, főleg nem Jiyong-al. Szerintük egy felkapott kis sztárocska, aki csak leakar fektetni téged, de te hiába magyaráztad nekik, hogy már kiskorod óta ismered. Nem hittek neked.
- Átmenjek? - tette fel az egyszerűnek tűnő kérdést, de tudtad, hogy neki még sem olyan egyszerű.
- Nem szeretném, ha miattam nem végeznél a munkáddal - kissé nehezedre esett kimondani ezeket a szavakat, hiszen vele szerettél volna lenni. Nem mondtad senkinek, de az érzéseid már lassan egy éve mások iránta. Féltél, hogyha elmondod neki, akkor már ő sem lesz melletted. Akkor már tényleg magadba zuhansz, és nem fogsz soha többé kikászálódni a gödörből.~
- Mára már végeztem. Tíz perc és ott vagyok - ezzel kinyomta a készüléket.
Ahogy mondta tíz perccel később már csengettek is, én pedig mint egy lajhár ballagtam le a lépcsőn, s nyitottam ajtót.
- _________ - ölelt meg szorosan.
- Szia...
- Hogy vagy?
- Most már jobban. Kérsz inni valamit?
- Nem köszi, inkább menjünk fel a szobádba.
- Rendben.. - ezzel elindultunk fel, de a lépcső közepénél megállított csuklómnál fogva. Zavartan pillantottam kezünkre, majd arcára - mi a baj?
- Semmi, csak... nem szeretem mikor szomorú vagy..
- Pedig mindig az vagyok. Hozzászokhatnál... - vontam vállat.
- De nem megy. Nem bírom elviselni, hogy mindig ilyen vagy. Nem fogsz magadnak így senkit sem találni, ha egész nap be vagy gubózódva.
- Te is nagyon jól tudod, hogy nem engednek sehová.! - morrantam fel - mellesleg ... aki nekem kéne.. vagy hogy mondjam... az foglalt. Ha nem is az, nem állna le egy olyan lánnyal mint én - fintorodtam el saját magamon.
- Ne beszélj baromságokat. Gyönyörű vagy.
~ Gyönyörű vagy, Gyönyörű vagy, Gyönyörű vagy, Gyönyörű vagy ~ csengett fülemben. Kissé elpirultam, majd letöröltem egy könnycseppet, ami épp akkor buggyant ki. Olyan jól esett, hogy ezt mondta. Nem tudtam felfogni, hogy ő gyönyörűnek tart. Pont Ő, akiért esedezem, akiért szívem már régóta dobog.
- Még csókolózni sem csókolóztál. Itt lenne az ideje ... - cukkolt tovább.
- Nem is fogok, mivel .. mint mondtam, aki nekem tetszik az... ja - nem szerettem volna még egyszer ugyan azt elmondani, úgyhogy inkább ráhagytam a dolgot.
- Ki az az idióta akiről beszélsz?! - hallottam, hogy kissé kiakadt - ha tudod, hogy nem tetszenél neki, akkor mit gondolkozol még rajta. Lépj tovább, vagy csak egyszerűen mondd meg neki, ha még nem tud róla. Lehet, hogy csak te gondolod azt, hogy nem tetszel neki - oktatott ki. Végül is ... lehet,hogy igaza van.
- De ha elmondom. Megsértődsz, és soha többet nem fogsz velem szóba állni.. - indultam meg a lépcsőn, ő pedig utánam.
Bent a szobában levágódtunk az ágyra mind ketten, majd fájdalmasan felsóhajtottam.
- Ki az? - törte meg a csendet újra.
- Hagyjál már... mondtam, ha elmondom .. akko - nem bírtam befejezni, mert szavamba vágott.
- Megsértődsz, és soha többet nem fogsz velem szóba állni - próbált úgy beszélni, mint én, de abból csak egy nyávogás lett.
- Nem is így beszélek - lepődtem meg.
- Majdnem - vont vállat - mért sértődnék meg? mért ne állnék veled szóba? Ilyennek ismersz? - vonta fel szemöldökét. Csak óvatosan megráztam fejem, majd mély levegőt vettem, majd kifújtam azt.
- Rendben. Elmondom - láttam, hogy várja a nevet, de egyerűen nem voltam rá képes. Kezembe vettem mobilom, majd pötyögni kezdtem. Elküldtem az üzenetet. Hallottam, hogy morog egyet, nem tudta, hogy miért kell SMS-ben leírnom. Pedig ezt is megszokhatta volna tőlem, hiszen ilyenkor mindig így írom le a bajaim. Főleg, ha számomra
Félve néztem rá, de szemei nem utálatot, se semmi mást, csak enyhe döbbenetet, még is csillogást mutatott. Nem mondott semmit, csak hirtelen fölém kerekedett, majd megcsókolt. Szemeim majdnem kiestek helyéről, a tudattól, hogy ő lopta el első csókom, plusz eléggé meglepett. Most ő is így érez vagy csak hirtelen felindulás?
- Ez az SMS nagyon feldobott - szakadt el tőlem. Hirtelen ő is elkezdett pötyögni valamit mobilján, nem sokkal pedig kaptam egy üzenetet. Nevetve nyitottam meg, majd néztem meg, hogy mi az amit szóban lusta volt elmondani; " 사랑해♥! "
Könnyeim akaratom ellenére is kibuggyantak, majd mosolyogva néztem fel rá.
- Én már régebb óta.. - mondtam durcásan, de erre egy újabb csók volt a válasz.~
The end.~